ISTEN VELED, ÖNTÖDE

• Adának 1924-től kezdve hírnevet hoztak a vasöntödéi. Első volt a Törteli-öntöde, utána nyitott a Kelemen és Varga, majd a régi Iszkrában (a bicskagyárban) a mikroöntöde, később a Potiszje új szürkeöntvény-öntödéje, végül pedig a szürkeöntöde melletti precíziós-öntöde. Krizsán Vince mindezeket az öntödéket végigjárta és szinte mindegyiket végig is dolgozta, mígnem az utolsó előttinek, a szürkeöntvény-öntödének az igazgatója is lett, és mint ilyen, 1990-ben onnan ment nyugdíjba 

    Vince-bácsi ma már a nyolcvanhoz közeledik, és 55 éves (boldog) házasságban él feleségével, Magdi-nénivel, aki a maga módján szintén családi történelmet írt, és szinte nincs is korunkbeli ember se Adán, se Zentán, aki nem ismerné őket! Betyárosan indult az életpályájuk: Vince-bácsi – akkor még az ereje teljében álló, szemrevaló fiatalember – megszöktette otthonról a tűzről pattant, szintén szemre való Magdolnát, Zentára költöztek, és ott hajtották maguk alá a paplan sarkát, hogy később még a jég hátán is megéljenek!
    A Fater – ahogy ma Isten kegyelméből Vince-bácsit nevezi a család és az ismerősök – párját ritkító szakember, szókimondó közszereplő, noha manapság jórészt már csak a központban lévő lakásukkal szemben álló padról szemléli az életet.
    – Gyerekkoromban a Cilcer-féle Bőrgyárban kezdtem dolgozni – indul neki az emlékezet útjának Vince-bácsi. – Ez a munka azonban nem ígért semmi jót, ezért gondoltam egyet és egy napon, 1946-ban beállítottam Törteli úrhoz és azt mondtam neki, hogy én ott szeretnék dolgozni. Végignézett rajtam és azt mondta: – Jól van, öcsém. Holnap gyere el édesapáddal, majd megcsináljuk a szerződést!

Krizsán Vince öntvényformázás közben a zentai öntödében (1956)

    Egy évre rá, 1947-ben megtörtént az államosítás, de én továbbra is Törteli úrnál maradtam. Egy jó állapotban lévő kupoló-kemencénk volt a Harmadik utca (ma Ady Endre) utca sarkán és ott dolgozott velem Živko Šević, Kelemen Lajos, Laták Gusztáv, Nagypál Nándor, Laták Vilmos, Stevo Kršin, valamint egy Erik nevű német hadifogoly, modellasztalos.
    Milyen volt ez az öntödei munka?
    – Tetszett. Persze belefért a kútra járás, vízhordás is a közeli Hubert-kútról, de én szerettem ott dolgozni. Előkészületként válogattuk az olvasztásra kerülő vasat, aztán elkészítettük a modelleket, a mintákat meg a formákat, majd begyújtottunk a kályhában. Ekkor kezdődött az öntés leglátványosabb része: a vasolvasztás és az öntés. Ilyenkor szikrázott minden. Földöntúli látványt nyújtott az öntöde.
    Kihűlés után mi végeztük az öntvények rámolását, tisztogatását, azaz a szállításra (eladásra) való előkészítésüket. Megrendelésre öntöttünk mindenféle mezőgazdasági gépalkatrészt, használati tárgyat, vaskereszteket stb.

Krizsán Magdolna és Vince az Andruskó-festette öntödei képpel

    1950-ben berukkoltam és amikor leszereltem, a Törteli-öntöde már megszűnt, azaz átköltöztek a Kelemen-Varga-féle üzemből lett Potiszjebe. Itt új termékeket, szerszámgép-alkatrészeket vezettek be, és a munka elsajátítására a Belgrád melletti Železnikbe kellett járni. Nekem az nem feküdt volna, mert akkortájt már javában udvaroltam és itthon akartam lenni.
    Inkább ment Zentára?
    – Oda én! Hallottam a barátoktól, hogy a Mihók-féle malom helyén 1953. január 12-én öntödét nyitottak. Én nem sokkal előtte szereltem le, és már február 2-án ott kezdtem dolgozni. Adáról megszöktettem a nagylányt, Magdit, akinek udvaroltam! Zentán vettünk ki lakást, ott éltünk boldogan. Most már utólag belátom, nagy fájdalmat okoztam anyósomnak, mert elveszítette kereső és szeretett lányát. De nem volt mit tennie, meg kellett békélni a helyzettel és később nem volt köztünk, mármint az anyós és köztem semmi probléma!
    Hogy alakult a zentai pályafutása?
    – Először egyszerűen, majd később a zentai öntöde igazgatója lettem! Kezdetben egyszerű kupóló kemencénk volt, 1956-57-ben azonban nagyobb kályhára cseréltük. A Bácska nevet viselő öntödénk termékei a satuk, gépsatuk, kovácssatuk, armatúrák voltak. Itt elvégeztem a magas szakképzettséget adó képzést, majd ajánlották, hogy iratkozzak a szabadkai Műszaki Főiskolára. Így 1962-ben fölvételiztem. Tizenegy jelöltből 6-nak – nekem is – sikerült a fölvételi. Ekkor nehéz idők jöttek, mert sokat kellett tanulni. Tréfásan mondtuk is, hogy egyszerre járok iskolába a gyermekeinkkel, akik akkor már iskoláskorúak voltak.

A katonaságnál rajzolta le Magdikát és szeretete jeléül, 
levélben küldte haza a képet. Még ma is megvan!

    Ekkor színre lépett a feleség!
    – Pontosan. Az ösztöndíjból szűkösen tudtunk volna élni, mire feleségem, Magdika munkába állt a Žitopromet üzlethálózatában és árulta a kenyeret, a tésztát, a lisztet. Rövid idő alatt a legkedveltebb eladólány lett: a forgalma sokkal több volt a többi üzleténél, mert mindenkihez volt egy jó szava és mindenkit meghallgatott. Fölöttesei is szerették, minden kívánságát teljesítették. Az ő segítsége, az ő keresete nagyon jól jött a családnak. Ílymódon sikerült is elvégeznem a műszaki főiskolát és technológusként dolgoztam tovább a TAMP öntödében, mert közben a Bácskát beolvasztották ebbe a gyárba.

Krizsán Vince, Slajher Lajos és Szabó Lajos
a Potisje öntvényeivel egy árumintavásáron

    Hogy kerültek vissza Adára?
    – Miközben Zentán üzemünknek a TAMP-ba való beolvasztásával számomra beszűkült a mozgástér, és mivel 1975-76-ban Topolyán, Csókán, Adán öntödei rekonstrukciók, korszerűsítések folytak, elfogadtam egy adai meghívást és a Potiszje fejlesztési osztályára kerültem. 1978-ban indult a korszerű, új adai szürkeöntvény-öntöde. A Potiszje igazgatója akkor Slajher Lajos, az öntödéé pedig Balázs Piri Tibor volt. Az új öntödének az első évben 600 milliós vesztesége volt, erre B. P. Tibor nem akarta folytatni az igazgatóságot és pályázatot írtak ki az igazgatói állás betöltésére, amire senki sem jelentkezett. Fölkértek, legyek én az igazgató. Elvállaltam, azzal a kikötéssel, hogy csak a jó munka után járjon a fizetés, a selejtes munkáért ne fizessünk! A községi vezetők mellém álltak, a munkások viszont emlegették ám az édesanyámat! Később azonban belátták, hogy igazam volt, és az öntöde nyereségesre fordult. Az 1979-es esztendőt már pozitív eredménnyel zártuk.

Gömbgrafitos-öntvény készítése a Potisje „új” öntödéjében

    Tartozunk még egy új sztorival.
    – Amikor a Szokoli lett az öntöde tulajdonosa sebbel-lobbal behívattak, hogy a gazda velem akar beszélni. Ő nagy feneket kerített a bevezetőnek, elmondta, milyen sok jót hallott felőlem, majd végül kibökte, hogy azt szeretné, legyek újra én az igazgató! Mondtam, öt akadálya van, hogy azt nem fogadom el. Meghökkenve kérdezte, mi az?
    Az első, hogy nem 49, hanem 79 éves vagyok. A második, hogy 1978-ban 24 egyetemi, főiskolai végzettségű szakemberünk volt, most meg neki csak kettő. Harmadik, hogy nincs szakképzett dolgozói káder sem. A negyedik, hogy 500 eurós nyugdíjam van, amiből jól megélünk. Az ötödik, a legfontosabb ok azonban az, hogy nem vagyok hülye!
    Persze, nagyot néztek és ez nem is tetszett neki, de ez volt az egyenes beszéd. Én meg így örökre el is búcsúztam az öntödétől!

Hatalmas elektromos olvasztókályhák az adai öntödében

    A riporter háromszor is ennyit írhatna beszélgetésük tartalmáról: a technológiai újításokról, a furán- és a gömbgrafitos technológiáról, az új öntészeti eljárások bevezetéséről, a nevesebbnél nevesebb üzletfelekről, a hazai és külföldi öntészeti találkozókról, kongresszusokról, az öntők társas estjeiről, összejöveteleiről. Erre azonban már aligha lenne hely az újságban, ami nagy kár, de helyette hadd írjam még le azoknak a szakembereknek a nevét, akikre kiváló munkatársakként emlékszik a Fater:

    Balázs Piri Tibor, Báthori László, Ferenci Tibor, Gyarmat Dávid, Horváth Szilveszter, Kaszper László, Mészáros Kelemen, Molnár Lajos, Pakosz Rudolf, Slajher Lajos, Sóti Miklós, Varga Csaba, Varga György, Vámos György…

Király János