103. Zöld levél
2009 MADARAI A KÉKVÉRCSE
ÉS A VETÉSI VARJÚ

    Az ökológusok az idei évet a kékvércse (Falco vespertinus) és a vetési varjú (Corvus frugilegus) védelmének szentelik, azaz a legszínesebb ragadozó madarunk, a kékvércse egyedszámának aggasztó csökkenésére hívják fel a figyelmet. A kékvércse térségünk egyetlen telepesen fészkelő ragadozómadara. Mint az összes többi sólyomféle, a kék vércse sem épít fészket. Telepei ezért csak a vetésivarjú-kolóniákban tudnak kialakulni.
    A vetési varjú aránylag korán rakja le tojásait, fiókái is gyorsan kirepülnek, és ezután együtt kóborolnak a szülőkkel, a fészektelepek meg üresen maradnak. Ezt használják ki a kékvércsék, és szinte minden karbantartó igazítás nélkül tojják bele tojásaikat, és utána e nagy telepekben költik ki fiókáikat. A kékvércse az egyedüli ragadozó madarunk, amelyik kedveli a telepes költést. Ezért kiemelt jelentősége van a varjútelepek háborítatlan megvédésének és megőrzésének, mert ezek biztosítják a kivételes szépségű, de ma már komolyan veszélyeztetett kékvércsék fennmaradását. A varjútelepek azonban nagy veszélyben vannak, hisz mindenki – tévesen – azt tartja, hogy a varjú korlátlanul pusztítható. Elsősorban a vadászoknak kell tudniuk, hogy a varjak, a varjútelepek szigorúan védettek, és ha ők is ehhez tartják magukat, teret biztosítanak a kékvércsék fennmaradásának.
    Négy, öt évvel ezelőtt még Bánátban, a hódegyházi (jázovói) halastavak felé vezető utak mellett hatalmas varjútelepek voltak és ezekben százon felüli kékvércse költőpárt is láthattunk. Mára a varjútelep fáit jórészt kivagdosták, így az értékes, egyedülálló kékvércse-telep is megszűnt. A természetvédőknek, természetkedvelőknek, az ökológusoknak, a vadászoknak azon kell igyekezniük, hogy vidékünkön ilyen madárirtó-hadjáratok többé ne fordulhassanak elő!
    A kékvércse a Kárpát-medence nyílt vidékeinek fészkelője, itt található az Európai Unió legnagyobb állománya; túlnyomó többsége az alföldi területeken költ. Különösen kedveli a nagy kiterjedésű, legeltetett gyepeken álló, ritkás facsoportokat és fasorokat. Főként tömegesen előforduló rovarokkal és rágcsálókkal, valamint hüllőkkel és kétéltűekkel táplálkozik. A repülő rovarokat gyakran fecske módjára a levegőben kapja és fogyasztja is el, innen a népies neve: bogárzó sólyom.
    Ősszel, a vonulás megkezdése előtt éjszakázóhelyeken csoportosul, ilyenkor nem ritka, hogy egy-egy fán akár száz (vagy ezer) kék vércse is együtt pihen. Egyes csapatai rendszeresen tesznek akár több ezer kilométeres kitérőket az elterjedési területtől távoli Nyugat- és Észak-Európába. A telet az afrikai szavannákon tölti, de a mi madaraink pontos telelőterülete nem ismert.
    A varjakkal még – szerencsére – más a helyzet. A 25 000 költő párra tehető Pannon-medencei állomány állandó, télire azonban a tőlünk keletre eső sztyeppterületek varjai is a Kárpát-medencébe érkeznek. Ilyenkor a varjak létszáma a keleti vendégek miatt tízszeresére nő! A fagyok beálltával a mezőgazdasági területekről előszeretettel húzódnak be a településekre. Nagy veszélyt jelent a vetésivarjú-telepeken az, ha ágon ülő varjúfiókákra sörétes puskával „vadásznak”, ami szinte mindig néhány kék vércse pusztulásával jár. A legnagyobb veszélyt azonban a költési időben végzett „dúvadgyérítés” jelenti, amikor a szarka-, dolmányos varjú fészekből hirtelen kirepülő kék vércsét reflexszerűen lelövik. Ennek a veszélynek különösen a sötétszürke színezetű hímek vannak kitéve. A mediterrán régión keresztülvonuló kék vércsékből meglehetősen sokat lelőnek, elsősorban Olaszországban és Máltán. Nekünk mindezt azért fontos tudni, megfogadni, és betartani, hogy ne bántsuk, ne háborgassuk őket!

Király János