Egyre jobban...

    És hogy mik jutnak az ember eszébe laza beszélgetések alkalmával, az hihetetlen! Egyetlenegy ártatlan kis szó gondolatban messzire repítheti – adott esetben engem – a megéltbe. Nem nagyon szeretem a „kedvenc” szót, nem igazán tudom mire használni. Kedvenc étel? Vagy éhes vagyok vagy nem. Kedvenc időtöltés (?)..., nincs időm.  Kedvenc háziállat, nekem kutyám van, és nem kedvelem – szeretem.  Kedvenc ruhadarab..., az mindig az, ami még nincs megszerezve..., de akkor az nem lehet a legkedvesebb... Az embereket pedig így nem tudom szelektálni. Vannak, akiket ki tudok válsztani a több ezres tömegből, ami máig elkisért, de nem azért mert kedvencek.
    Középiskolába jártam, abba a híres kilenc-tizedikbe. Akkor az iskola igazgatója a történelemtanárnőm volt. Na Ő az egyik ember a 46 év alatt, aki időről időre eszembe jut akarva akaratlanul, akiről szoktam mesélni, gondolkodni, akit idézek, mert mondjuk, nyomot hagyott bennem – de hangsúlyozom nem kedvenc, mert ez a szó nem lehet jelző egy ilyen név előtt miközben, ebben az esetben „sem” hordoz érzelmi se indulati töltetet – mint szó – így haszontalanná is válik. A tanárnő nem is lehetett kedvenc, ahhoz túl szigorú léptekkel koptatta az iskolafolyosó szürke köveit. Tekintete határozottan (nem) tűrt ellentmondást, szavát nem megszegő ember létére, még ha Ő ezt nem is érezte, minden diák tiszteletét kiérdemelten élte – merem megkockáztatni – élete legszebb éveit. Nem a történelmet, a tanárnőt szerettem. Hallgatni az előadását, a meséit. Dehogy érdekeltek engem évszámok és nevek, logikátlan történetek sorozata! Miután „átnéztem” rajta a frizuráját, a visszafogottan merész sminkjét, az egyedi stílusát, amiben mindig akadt valami rendszertelenség, amitől más lett, mint a többi nő, izgatottan vártam a fűszert, amivel ízesítette a száraz anyagot, ahogyan szervírozta a „történelmi pletykákat”, iskolaóráit téve felejthetetlené, válogatott szókincsel előadva.  Mindig volt egy pillanat, amikor a mondat végén megállt, valahova elnézett mintha azt mondaná: „idő”! Szünettel érzékelve, hogy figyelni kell, – így nekünk időt hagyva a megértésre, amire mindannyian reagálva, újratöltöttük energiával a levegőt és vibrált a tanterem. Kicsit úgy tűnt, abban a pillanatban, mintha Ő is először hallaná magát, mintha elégedetten meglepte volna saját bölcsessége..., mert bölcs volt. A sors azután történelmet írt életébe, próbára tette és megvonszolta, de az a pillanat, az az idő mindig ott volt, minden későbbi találkozásunknál az évek folyamán – adott a Tanárnő időt, mert korrekt maradt. Nagy ember, aki a gyűlölet helyett időt ad. „Másnap” magára terítve virágos vállkendőjét, dacolva a világgal – sorssal, nyiltan vállán hordva elveit, fejet emelt. Az a megtiszteltetés ért, hogy voltam a házában, aminek minden zeg-zuga bennem maradt. Akkor még anyagi értékeket nem ismerve, csak a különösség és a másság volt, ami rabul ejtett, az erő, ami lakott ott. Lakásában is voltam. Most nem tudom, hol lakik de, beszélgettünk. Nem régen. Dicsekedhetek? Felhívott. Köszönöm! (idő). Még átlagosan Ő is csak annyit él, mint bárki más, mégis ezer éveket cipelve hátán – rogyott lába, és még a fájdalomtól sóhaj készül, a tekintete villan, biztat, dicsér, elismer és időt ad.
    Harminc év után sétálok én ugyanazokon az utcákon, palástot hordva, a tanárnő virágos vállkendőjeként, megvédve szinte ugyanazon kishitű emberek elítélő tekintetétől magam. Akkor ott  a virágok közt kinéztem magamnak amire ma szükségem van. Nagy szükségem! Ő egy hölgy, aki ha ítélkezni akar – hallgat, miközben véleménye van. Tessék! Meg lehet próbálni! Én nem arról beszélek, hogy Őt szeretni kell, ó dehogy! Szerintem grammnyi igyekezet sem volt a tanárnőben, az irányba, hogy szeressék. Lehet a békénhagyást néha elvárta volna, de ahoz nem volt elég szürke, elég átlátszó és hétköznapi.  Persze, ezek a sorok csak az én szavaim, amit én hiszek, ahogy én láttam, ahogyan ma értem, mert „közeliek” soha nem voltunk. Merek véleményt mondani, miközben eszembe nem jut ítélkezni. Én mélyen és őszintén tisztelem Őt, miközben remélem elnyertem időnként figyelmét, amikor úgy éreztem, megajándékozott engem őszinteséggel – elismert.
    Nem tudom, erre mondják-e, hogy kedvenc, de remélem nem. Példaképem sem volt, se Ő, se más, mert mindig más akartam lenni, sajátos, egyedi, aki nem a sorozatgyártás áldozataként él hazug rózsaszín felhőkben, inkább meghurcolva saját tetteivel kihívott sorsától és elítélve a tömegtől, akit maga buzdít harcra..., csak más. Nem gondolom, hogy az ilyen emberek hasonlítanak egymásra, sőt, tudom, hogy nem, csak megadják az elismerést egymás iránt a korrekt távolságtartással, miközben körömmel védik egymást szükség esetén.
    Két dologtól lehet „megbolondulni”. A jóléttől, az elkényeztetett semmittevésben, amikor soha nem jó az,  ami van, miközben definiálhatatlan az, ami kell. Őrületbe kergethet bennünket az is, amitől ott sírunk, ahol biztosan senki sem lát bennünket, amikor már annyira fáj, hogy nem akarjuk, hogy tudják, és büszkén várjuk a külön ránk mért büntetést, ami ki tudja miért de – jár.  Szégyelném, ha az első csoportba tartoznák, és büszkén „őrülök” bele abba, hogy viselem az elviselhetetlent. Ha valaki rákérdezne, hogy hogy vagyok, kis időt adva, szünetet tartva – élve a nagybetűs Tanárnőm, Pintér Éva szavaival: „Egyre jobban!”

Pergel Zsaklina