Csöndes magány

    Olvastam  Ivo Andric szavait, ami lefordítva valahogy igy hangzana:” A magány a gazdag lelkek pompája.” S látom az embert, ahogyan öleli a csönd és a magány, miközben nyugodt mosolyal emeli fejét, amiből szinte kilátszanak a kellemes gondolatok, tudatában van annak, hogy javítani a megtetteken már nem, de ismételni az áteltet, igen is lehet. A magány és a csönd az az áldott állapot amikor újraélheted – életed, ha gazdag a lelked. Ès mi?! Vagyonunk gyarapításán dolgozunk, hogy megbiztosítjuk az öregkort, miközben az évek  múlnak,  a lélek mint láthatatlan kifejletlen szerv, csúfoskodik testünkön, miközben a magány, a legveszélyesebb betegség, ellenség, fenyeget.   Ès kérdem én, hogy kell  „túlélni!?” Mert mi van, ha úgy távozol, mint ahogyan jöttél is?!
    Tudom, hogy neked is eszedbe jut, csak félsz és a félelem zavar – zavarja a fejedből a gondolatokat, de vállalnod kellene őket, és azoknak terhét, az ijedelmet, ami velük jár.  Magunk - magad is maradhatsz. Ez (is) az, ami titokban gyötör bennünket, ez az amiről senkivel nem szabad beszélni, mert...nem tudom miért. Mert – észrevetted (?) -millió dolog van amiről „nem szabad” beszélni. Tágra nyílt szemmel néznek és megrökönyödve fordulnak el,  a nyitott lelkű embertől, azt mondják szabad szájú, beszédes, szókimondó és menekülnek  mert kimondhassa – azt amit „nem szabad”! Gyalázatos, mert elmondja az érzelmeit, félemeit, örömeit, gondolatait és ezekkel kapcsolatos eddigi tapasztalatait, ami tanúság lehetne, ha mernék meghallgatni ...de nem!  Hátha magától  elmúlik?! A hallgatás lehetne akár a civilizáltság egyik formája, a kulturált viselkedés, vagy az okos ember módszere! Talán az is, adott esetekben, a konfliktusok elkerülése érdekében, igen, jobb hallgatni. Mégis talán a szó, kimondva, leirva, vagy csak sejtve, az ami ékesíti életünk, énünk és jellemünk hétköznapjait, könnyit, kinyit és teret ad mások megértésére. Ezért beszéljünk például a magányról, barátkozzunk a gondolattal, mondjuk ki, hogy félünk és tisztázzuk le, hogy a csönd, az nem a hallgatás, a halgatás viszont magány.  Mert ha hallgatsz attól nincs finom csönd.
    Nézőpont kérdése a dolog, mint minden az életben.
    Ha gondolatban átéljük, egyszer, kétszer, szavakba öntjük, akkor, talán ha ne adja Isten, bekopog a magány, és megkövesedni indul a lelkünk, majd azt mondhatjuk: „Hát ez az, erre gondoltam, ettől féltem! De most itt van, megtörtént – felkészülten vártam. „  Ily módon talán nyithat a lelkünk - azokban a válságos napokban - dolgoknak, melyeket akkor és ott az élet kinál, mint feltételt a mosolyra, és nem kell foglalkoznunk csak a magánnyal, mialatt röpülnek a csodák körülöttünk. Mert ha az emberre ráijeszt az egyedüllét, akkor a világ, a többiek, az események mint felgyorsított filmkockák rohannak elvakítva a rémült, ijedt magányost, és ha egyáltalán egy idő után úgy dönt az ereje, hogy visszatér – lekésett. Lekésett sok jóról– csak mert, meglepte a magány – de egy napot se lehet újból élni, egy percet se vissza hozni. A pillanat a – most – és a soha többé!
    Ezért kérlek ülj le mellém, mert itt vagy. Beszélgessünk. Mondd el! Hallgatlak. Szeretném, ha az álmaidba sorolnál, és meg nem élt életed részévé avatnál. Mesélj nekem azon az alt hangon ami megnyugtat, ami dallam a fülemnek és ünnep a lelkemnek.  Gazdagítsd , hogy majd, mint pompát éljem meg életem magányát, segíts nekem – előre, mert  szavaid időállók.  Ültess az öledbe, dajkálj! Szeress! Ne vegyük észre hogy ránk szakadt az igazság, hogy nincs idő, hogy hely is alig. Húzzuk be a nehéz függönyt, hogy kívül maradjon a világ. Hadd feküdjek az öledbe, csak úgy, és most az egyszer, ne siess. Kértem valaha valamit? Nem, de most ezt kérem!  Beszélgessünk, hangosan, majd mind halkabban, suttogj a fülembe, hogy senki ne hallja. Gyakoroljunk beszélgetni szavak nélkül. A szemünkkel. Olvasni akarok a  csillogásából, a pislantásod hosszából, a barnájából, a sarkából, amit a szemeddel üzensz a szememnek. A hangos szó nehogy elrepüljön! A hangtalan talán majd úgy üli meg a tudatod, hogy senki se veszi észre, hogy senkit ne zavarjon, és senki meg ne zavarja, oly módon, hogy anyag nem rezzen, érzék nem ébred, mig befészkel és megérteti velem a te létezésed részét - ami nekem szól.  Akarom tudni mennyi jár nekem belőled, mert mindegy meddig, a lényeg, hogy mennyi. Az egyetlen dolog, amiben a mennyiség számít és nem az idö, mert mitévő lehet az okos ember, ha az idő kicsúszik a kezéből, minthogy, azt figyelembe nem veszi. De ha te most nekem adsz útravalót, ami elég lesz a végéig, akkor, ha nem is örömmel, de bátran várom majd a magányt. Hisz előtted mennyien voltak és mégis, milyen sivár és üres volt a sok idő- mert idő volt, csak lassan múllott.
    Látom mosolyod – érted és érzed, hogy ez is csak pillanatnak tűnt, hogy így egymásra találtunk, ebben a rohanó világban, de ez a röpke öröm -az amit magunkkal viszünk, oda arra a helyre amiről senki nem beszél, mert „nem szabad”.  Senki csak én, megint én a furcsa teremtés, aki attól nyugodt, ha hallja, ha mondhassa. Ès én elmondom: kutyául félek a magánytól,  hogy megint tátong az üresség és hiába dobálom bele a sok gondolatot, tettet, könnyet és bátorságot, nem telik. Hallom ahogy a sok általam hajigált kacat valahol halkan a mélybe tompán helyet talál és veszik örökre el. Ezért gazdagítsd a lelkem, most mikor itt vagy és engedd, hogy én is azt tegyem veled, mert ha ránk ijeszt a magány, hátha, e kincsekkel díszíthetjük megtört lelkünket, és mint pompa ékesíti majd azt a lassan mulló sok és hosszú – gyors, kevés és rövid időt, ami hátramarad.
    Ezért hallgass, mert a hallgatás aranyat ér, de beszélj, szavakkal, szavak nélkül, a félelmeidről, nyisd ki lelked, hogy gazdagodjon, fogadd embertársad ki- és nem kimondott szavait, élvezd a csöndet ami majd palástként ölel, ha megérkezik a „várt” magány és akkor talán tiéd – vagy az enyém a közösen  kiérdemelt pompa – magasra emeld akkor a tekinteted, hadd látszanak ki fejedből a szép gondolatok, mosolyogj, ismételd az átéltet, mert javítani rajta úgy sem tudsz – mert nincs mit...

Pergel Zsaklina