Én mindenekelőtt színész vagyok…

• Már régóta terveim között szerepelt bemutatni lapunk olvasóinak egy olyan embert, akiről csak kevesen tudják, hogy munkája nem hétköznapi, aki teljes odaadással teszi a dolgát, aki egyben nevel, tanít, gondolkodásra késztet, igazi közönségformáló. Egy olyan embert, aki ízig-vérig színésznek érzi magát, aki ismertté vált idehaza és külföldön is, aki tehetségével elkápráztatja a közönséget, egyszerűségével, emberi közvetlenségével, modorával mindenkit magával ragad, aki kapcsolatba kerül vele. Egy olyan embert, aki nyolcvan premiert tud maga mögött a színpadon, közel húsz filmszerepe van fő- és mellékszereplőként, aki a színészi pálya szinte minden jelentős de nekünk, közönséges halandóknak jelentéktelennek tűnő, apró részleteiben is megmutatta tehetségét.

    Riportalanyom Nagypál Gábor színművész, augusztus utolsó napjain a medencék hűs árnyékában beszélgettem vele munkájáról, szerepeiről, az életéről.
    • Hogyan kezdődött a színészi pályafutásod, és hol vagy ma?
    - Az egésznek az eleje a 90-es évek kezdetére tehető, amikor még a középiskolában valami nagyobb érdeklődést tanúsítottam a művészetek iránt. Különösen a KMV-ken (Középiskolások Művészeti Vetélkedője) jutottam kifejezésre prózamondásban, versmondásban. Másodikos voltam, amikor kapcsolatba kerültem a zentai amatőr színtársulattal, ahol voltak adai ismerősök is, noha én itt helyben a Műszaki Iskolába jártam. A színészetben a fiúkból mindig hiány van, így volt ez akkor is, a 16-17 évesek idegenkednek a pódiumtól. Nekem viszont tetszett, izgalmasnak tűnt és beleragadtam. Csak úgy. Minden előzetes tervezgetés nélkül próbálgattam. Igazán újságíró szerettem volna lenni, mert focista nem lehettem, ugyanis gyorsan kiderült, hogy azt csak szeretem de nem ment. Mondtam, a nyolcadik után újságíró szerettem volna lenni, de mégiscsak az adai Műszaki Iskolába iratkoztam, ahol diplomát kaptam, egyetemre is lehetett vele menni… Nos, a zentai színtársulattal dolgoztam, sok neves szabadkai, újvidéki színésszel kerültem kapcsolatba, és talán akkor alakult ki bennem az elhatározás mi lenne ha színművészetire mennék?! A középiskolában leérettségiztem, volt egy üres évem – mert kétévenként nyílik Újvidéken magyar színművészeti osztály. Előtte még leszolgáltam a katonaidőt és 1995-ben kezdtem a színiakadémiát. Négy év múlva 1999-ben diplomáztam és onnantól az Újvidéki Színház tagja lettem. 2001-ben már mint tanársegéd dolgoztam a színművészetin, majd 2004-ben Budapesten a Bárka színházhoz szerződtem, ahol három évig dolgoztam. 2007 óta a Stúdió-K alternatív színház tagja vagyok. Ez egy ún. független színház, főleg kortárs szerzők műveit játsszuk, nem nagy társulat, egészen másfajta munkára van lehetőség, mint a klasszikus színházban, a közönséggel is bensőségesebb a kapcsolat. Az utóbbi években magam is ez a fajta színészet felé fordultam, ez jobban érdekel, mint a nagy klasszikus repertoárok. És most itt vagyok.

Petroniusz II. színpadi szerepében

    • Hol és mit játszottál a színpadon, mert a filmben is otthonosan mozogsz, de rendeztél is már.
    - Szerepeimet szám szerint nem tudom megmondani. de úgy 80 és 100 között lehet a bemutatók száma, amit eddig színészként eljátszottam Budapesten, Szabadkán, Újvidéken, de játszottam Veszprémben is. És ebben minden volt: a legmerészebb kortársi színjátszáson keresztül a klasszikusokig minden. Az utóbbi években még bábozok is, ami egészen új nekem, próbálkozom vele. Az első önálló rendezésem 2006-ban volt a tanyaszínháznál, azután kétszer rendeztem Szabadkán, tavaly februárban pedig először Pesten, Danyi Zoltán zentai költő versének egy kicsit a szokványostól eltérő átdolgozásban. Rendezői ambícióim is az utolsó 5-6 évben kezdtek előtolakodni, de semmiképpen nem tartom magamat színházi rendezőnek. Elsősorban színész vagyok és annak is érzem magam. Filmes része is van a pályámnak. Nem vezetek külön nyilvántartást, de szerepeim száma 15 körül van kezdve a Nincs kegyelemtől, a koprodukciós filmeken keresztül egészen a Korai fagyok (Kao rani mraz – Balašević) is beleszámítva.
    • Hogyan tudsz rövid idő alatt átváltani a színpadról a filmre?
    - Ezen magam is eltipródom, mert igazából ezt a változatosságot nem nevezhetem tudatos döntésnek, viszont valahogy mindig úgy adódtak ezek a helyzetek, hogy egyszer csak elkezdtek szerteágazók lenni, egyik szerep kedvesebb volt, a másik kevésbé, ugyanakkor ez a sokféleség éltet, esélyt ad arra, hogy ne olvadjak bele az egyfajtaságba, mert a másik mindig új feltöltődést ad.

Zaches – színpadi jelenetben

    • Mennyi idő szükséges egy színésznek, hogy kész legyen a fellépésre?
    - A bevett színházi szokás és követelmény – ami ellen különben megpróbálok harcolni – másfél vagy két hónapos gyakorlást engedélyez, beleszámítva a főpróbát is és csak azután jöhet a bemutató és a szereplések.
    • Megterhelő munka a színészet?
    - Ha azt mondom, hogy a 12 órás munkanap normális, elcsodálkoznának rajta, de ez az idő összehasonlíthatatlan egy más munkával. Mert ha 12 órán át árkot kellene ásni, az egészen más. Esetemben más kondíciót igényel, a fizikai mellett a szellemit is. Igazából a fizikai kondíció kialakul, mint minden más munkánál, viszont a szellemi frissességet már nehezebb karban tartani. Gyorsabban telítődik az ember, és szükség van két-három napos intenzív semmittevésre. Ilyenkor egészen mást csinálok de mégis kapcsolódik a művészethez. Az utóbbi időben, de már korábban is, örömmel jöttem haza a kapálási szezonban, mert nekem akkor az a két-három nap kapálás jól esett, pedig ez elég nehéz meló. Ilyenkor szellemileg teljesen felfrissültem amellett, hogy fizikálisan kifáradtam.

Suha Balázs szerepében a Nincs kegyelem c. filmben.
Rendező: Ragályi Elemér

Vlad, – Oda az ország, Jancsó Miklós filmjében

    • A pályádon sok hírességgel, nagy egyéniségekkel találkoztál, akiket talán meg lehetne nevezni.
    - Igazából nagyon sok ilyen ember van és csak azért nem kezdeném a felsorolást, mert szinte biztos, hogy valakit kihagynék az viszont nagyon kellemetlen lenne. Különben már a főiskolai tanáraimtól kezdve, különböző színházi rendezőkön keresztül színészkollégákkal, filmrendezőkkel sok meghatározó találkozásom volt.
    • Milyen elismeréseket kaptál, hogy tekintesz ezekre? Úgy tudom Adán is kaptál kitüntetést.
    - Igen, három évvel ezelőtt kaptam egy kitüntetést, ami valóban jól esett, mint általában minden kitüntetés. Azon túl azonban három nap múlva már nem kell vele foglalkozni. Nem akarom ezzel esetleg megbántani az elismerés adóját, de ezek pillanatnyi stációk az ember életében, visszajelzés arra, hogy felfigyelünk rád, elismerjük a munkádat. Önmagában nem alkalmas erre alapozni. Úgy szoktuk mondani, hogy a díjakat nem kapják, hanem adják. Mindig a másik oldalról jön az akció, aki kapja az az „elszenvedője”. Ám mégis jól esik de újra csak azt mondom nem kell vele foglalkozni. Annyit mindenesetre jelent, hogy folytonosságra ösztökéljen, annál is inkább, mert szükség van a visszajelzésre és az elismerés jó példa erre. Igazolja azt, hogy nézik, kísérik a munkánkat, mert semmit sem érne a színészet, ha nem láthatná a közönség. Gyakorlatilag minden művészetnek ez az alapja: közönség elé vinni. Kell, hogy legyen egy befogadó közeg, mert ennek hiányában halott anyagról beszélhetnénk csak. Az alkotás akkor válik élővé, amikor a befogadónál otthonra talál.

Családi fotó az adai fürdőben

    • Magánéletedről, a családról, ha szólnál pár szót…
    - Egyedül élek. Igazából le- és elfoglalom magam ezzel a pályával. Egyre inkább erre koncentrálok és teli van vele az életem. Józan paraszt ésszel tudom, hogy ennek is megvannak a hátraütői, mert teljesen begubózni sem szeretnék. Nem szeretném nem észre venni a világot, de azt érzem, hogy egyenlőre még megtalálom az egyensúlyt. Ezek azok a dolgok, amelyekről visszatekintve lehet beszélni, mert tíz év múlva lehet, hogy mást mondanék. Most élhetőnek találom a helyzetemet.
    • Sűrűn látogatsz haza?
    - Sokkal-sokkal kevesebbszer, mint ahogy szeretnék. Évi 4-5 alkalom amikor hazajövök, beleértve a karácsonyt, húsvétot, akkor is csak pár napra. Az idei nyár aránylag jól sikerült. Két alkalommal is itthon voltam – vagyok, majdnem 10 napot, ami nálam már rekord. Tavalyelőtt volt még ilyen jó nyaram, amikor a Balašević-filmben forgattam, gyakorlatilag helyben dolgoztam, itthon voltam a szüleimmel, a családdal.
    • Terveidről néhány szót!
    - Ha ebbe belemélyednék, olyan téma nyílna ki, aminek vége nincs. Úgy néz ki, hogy a jövő évtől kezdve ebben a színházban lesz egy művészeti vezetői funkcióm, amikor nagyobb rálátásom lesz a repertoár arculatára, és ez plusz felelősséggel jár. Ez is csak úgy előbújt a sorsomban, ami az elkövetkező legalább öt évemet meghatározza. Egyik kolléganőmmel fogjuk vezetni a színházat és koncepcióim szerint a művészi állománynak nagyobb beleszólása lesz a munkába. Ez a középtávú tervem, a rövid távú pedig a túlélés, mint mindannyiunknak. A hosszú távú terv pedig végkép ködbe vész hisz ennek a pályának sokkal több ismeretlenje van mint amit át tudok látni. Viszont azt is elmondhatom, hogy soha nem éreztem ez a húsz év alatt, hogy most már rá kéne csapni az ajtót, és másba fogni. Még mindig ezt szeretem a legjobban, itt érzem magam jól igazán. Remélem, nem fogom elveszíteni a hitemet. Ha megmarad a minimális szellemi és fizikai frissesség, gyakorlatilag a sírig lehet csinálni, tehát nem nyugdíjas munkáról van szó. Nos, a hosszú távú terveimben ez van benne, szeretnék színész maradni, amíg csak lelkem és testem bírja. De mindez másként is történhet.

Vastag János